A családi hozott minták, transzgenerációs hatások, „csomagok” mindenkinek az életében jelen vannak. Akár foglalkozunk velük, akár nem; akár tudunk ezekről, akár nem — hiszen a legnagyobb részük tudattalanul átadott és továbbvitt hiedelem, minta, viselkedés.

Gyakran elhangzó tévhit ezekkel kapcsolatban, hogy miért is bolygassuk a múltat, hiszen azon változtatni úgysem tudunk, már megtörtént.

Egy másik jellemző félreértés, hogy ez csak a szülők hibáztatásáról vagy „bűnbakkeresésről” szól, hogy hol rontották el a gyereknevelést.

Valójában egyik sem igaz.

A kötődésből indul minden

Ahhoz, hogy közelebb kerüljünk a valósághoz, egészen a fogantatásig kell visszamennünk. Amikortól egy gyermek megfogan, az anyaméhben töltött hónapok alatt máris nagyon sok hatás éri, ami befolyásolja a fejlődését, későbbi életére kihatással lehet. Egészen döbbenetes terápiás tapasztalatok, kutatási eredmények igazolják, hogy a magzati élet tapasztalatai akár egész életen át nyomot hagyhatnak, hatással lehetnek felnőttkori élethelyzetekre (ld. Stanislav Grof munkássága, A jövő pszichológiája - a pszichológia jövője című könyve).

A szülők kimondott vagy kimondatlan érzései, a gyermek érkezéséhez fűződő ambivalens viszonyuk később is visszhangozhatnak a gyermek önmagáról alkotott képében. A nem kívánt gyermekként megfogant emberek történeteiben például olykor megjelenik az az alapvető érzés, hogy nem igazán van helyük a világban, vagy hogy létezésük valamiképpen nem magától értetődő.

A kötődés a várandósság alatt elkezdődik az anya és a baba között. Később, a születés után pedig még inkább erősödik, formálódik. Az, ahogyan kapcsolódnak egymáshoz, reagálnak egymásra, tehát maga a kötődés alapozza meg a gyermek későbbi viszonyulását másokhoz, önmagához, a világhoz. Ezt a korai években az elsődleges gondozó, jellemzően az anya közvetíti a gyermeke felé.

Aki meg tudja tapasztalni az ősbizalmat, hogy odafordulnak felé, megtartják, megvigasztalják, nála jellemzően biztonságos kötődés alakul ki, és a világ egy biztonságos és kiszámítható hely lesz. Ezt viszi tovább nagyobb korában, felnőttkorában, saját kapcsolataiban.

Azt, hogy anyaként, szülőként hogyan tudja ezt a biztonságos hátteret megteremteni és fenntartani valaki, abban jelentős szerepe van annak, amit ő maga gyermekként megkapott, vagy amiben hiányt szenvedett. És itt nem feltétlenül csak a traumatikus gyermekkori eseményekre kell gondolni. Jóval nagyobb számban fordul elő a kliensek élettörténetében, hogy alapvetően szeretetteljes, biztonságos családi háttérről számolnak be, amiben kisebb hiányok fordultak elő. Például nem úgy reagáltak a szülei, amikor nehéz érzése volt, mint amire szüksége lett volna. Nem tudtak rá úgy odafigyelni, mint amit igényelt volna. Az érzelmeket, főként a negatívakat nem lehetett kifejezni a családban. És hosszan lehetne folytatni a példákat.

Ezek önmagukban nem jelentik azt, hogy rossz szülei lettek volna, vagy ne szerették volna. De kialakulhatnak belőlük olyan viselkedési, gondolkodási minták, amik később igen károsak lehetnek, problémákat okozhatnak az életben. Csakhogy felnőttkorban ezek már túl mélyen beágyazódnak, szinte lehetetlen tetten érni őket: belső hanggá válnak.

Na de miért is írtam erről ilyen részletesen?

Mert az, hogy a szüleink mit adtak vagy éppen mit nem tudtak megadni, leginkább attól függ, ők maguk mit kaptak a szüleiktől saját korai gyermekkorukban. Természetesen ez nem egyenes arányosság, az életút, a későbbi tapasztalatok hatnak rá: van, akiben megerősödik, hangsúlyosabb lesz, amit ő hozott. Van, aki éppen azt határozza el, hogy olyan biztosan nem szeretne lenni, mint valamelyik szülője.

De bárhogyan is alakul, a fent leírtak miatt tudattalan szinten továbbadják azokat a dolgokat, amiket ők kaptak. A nagyszülők pedig természetesen azt hordozzák, amit ők a szüleiktől kaptak, és így tovább. Az ezzel foglalkozó kutatók azt mondják, legalább öt generáció hatása biztosan észrevehető egy adott személy életében, hat rá.

Saját gyerekeinknek, vagyis a következő generációnak mit adunk tovább

„Amit a te szüleid nem dolgoztak meg saját gyerek- vagy felnőttkorukból, nem néztek szembe vele — azzal neked kell megküzdened: az életedben, kapcsolataidban, elakadásaidban köszön vissza újra és újra. És amivel te nem nézel szembe, nem oldod meg — azzal a gyerekednek kell majd megküzdenie.”

(Jerry Wise, interjú részlet)

A hozott örökséggel való szembenézés sokszor egy felismeréssel kezdődik: a szüleim nem (voltak mindig) tökéletesek. Ez a felismerés olykor a természetes személyiségfejlődés részeként megfogalmazódik kamasz- vagy fiatal felnőttkorban. De van, hogy ez nem történik meg. És egyfajta idealizált szülőképnek próbál a személy szinte egész életében, minden döntésével megfelelni. Ez viszont számos nehézséghez vezethet.

Amikor valaki szülővé válik, az hozhat egy fordulópontot

Sok esetben a szülővé válás indít el egy belső folyamatot: sok élmény, akár konkrét emlék, akár érzés, „trigger” kerülhet ilyenkor felszínre, ami a saját származási családból hozott mintákat is láthatóbbá teszi a személy számára. Ilyenkor kezd el a legtöbb ember tudatosan foglalkozni azzal, milyen szülő szeretne lenni, mit szeretne átadni gyermekének. És gyakran ilyenkor szembesülnek azzal, mi volt az, ami nekik esetleg hiányzott…

Fontos hangsúlyozni, hogy az önismereti út, a transzgenerációs örökségekkel, a saját gyerekkorral való munka során nem az a cél (lehetetlen is volna), hogy a szülő ne adjon tovább semekkora „csomagot” a gyermekének. Hiszen senki sem tökéletes, éppen azért vagyunk emberek, mert hibázunk, olykor türelmetlenek vagyunk, nem reagálunk mindig kiegyensúlyozottan. De a továbbadott csomag méretét, súlyát lehet csökkenteni: erre van ráhatásunk. Sőt, úgy gondolom, felelősségünk is szülőként, hogy ezzel foglalkozzunk.

Vannak pozitív örökségek is

Ezek is a nagy kép, a teljes „csomag” részei, és komoly jelentőségük van. Azok a minták, megerősítések, biztatások, amelyek erőforrást adtak, és ha megkaptuk őket, akkor felnőttként is segítenek az életben, a nehéz helyzetekben.

Azt tapasztaltam eddigi munkám során, hogy nem lehet és nem is érdemes siettetni az önismereti folyamatot: van, akinek egész életében nem jön el olyan pont vagy életesemény, hogy ezekre rá akarjon nézni. És ha ez csak külső nyomásra történik, az igazán nem is tud eredményes lenni, hiszen éppen a belső felismerés, a belátás az, ami elindíthatja a folyamatot.

Ha az olvasottak hatására kérdések fogalmazódtak meg benned, vagy mélyebben érdekel a téma, szívesen beszélgetek róla veled.

Ha pedig szívesen dolgoznál az önismereteden, a saját hozott örökségeddel, keress bizalommal.